~ Chapter One

FLO

  Ha a nyár beköszönt Vero Beach-re, a kis város teljes csendbe borul. Az összes utca és ház halk és sötét lesz. Mindenki elmegy nyaralni, csak az öregek maradnak itthon. Kocsit is csak nagy ritkán látni erre felé Június 15. után. Most is egymagam sétáltam a Lottiékhoz vezető utcán. Már eleve féltem, mi fog ott várni rám. Lottie teljesen felpörgött. Olyan boldog végre. Hogy én mit érzek, hmmm... jó kérdés. Haza jön. Ez egy összetett érzést fejt ki belőlem. Félelmet, biztonságot, örömöt és boldogságot. 

  Amint beléptem a Harrison házba, egy hatalmas kupac bőröndbe és egy másik kupac játékba botlottam.

-Basszus! Anya, Alex már megint nem hagy békén és Summer is nyavalyog! És apa már megint hova a fenébe tűnt??-hallottam egy ideges Lottie ordítást fentről.

-Lottie szívem nyugodj meg! Summernek mond meg, hogy azonnal jöjjön le és hozza le Alexet is.-hallatszott Mrs. Harrison hangja a mosókonyhából.-Apád meg...-kezdte volna mondatát, mikor lottie apja lépett be mögöttem.

-Szia Flo, üdv a megtestesült diliházban.-köszönt rám kedvesen.-Charlotte gyere le, megjött Flo!-kiáltott ő is fel.

-Hál' Isten végre egy normális ember is.-szólt Lottie és már rohant is le a lépcsőn. Utána egy superman-es pizsamában egy visító 2 éves kisfiú rohant le, megelőzve a nővérét, majd nyomában egy kiabáló, tabletet szorongató mini Charlotte, aka. Summer a húga. Ekkor egy kar ragadott meg és már húzott is kifelé az ajtón.

-Elmentünk! Ó, várjatok.-szólt barátnőm majd gyorsan visszarohant a házba és mindenkinek adott egy hatalmas ölelést és egy puszit.-Jó utazást nem sokára találkozunk. Szeretlek titeket!-mondta, majd beültünk a kocsijába.

-Mindig egy élmény a nálatok tett látogatás.-mondtam elismerően, majd felnevettem.

-Hagyjad, inkább örülj neki, hogy nem kell velük élned. nagyon szeretem őket meg minden, de az agyamra tudnak menni néha.-mondta majd ő is elnevette magát.

-Akkor, most felvesszük Crist aztán pedig, megyünk a házba.-kérdeztem és válaszul egy "ühüm"-öt kaptam.   A part felé vezető úton elmagyaráztuk Crisnek, hogy pontosan kik jönnek, mi céllal és hová is megyünk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, ugyan az a finom tenger illat csapta meg orrom, mint minden nyáron. És az öreg viskó is ott állt mellette pedig a mólónk. A ház, mint mindig megint egy magában és kicsit kopottan álldogált. Még a nagyszüleim építették, és midőn már a szüleim nem használják, egész nyáron a miénk, mint mindig. végül benyitottunk és mindenki elfoglalta a szokásos helyét, illetve Crisnek megmutattuk a szobáját. Amikor beléptem a szobámba, furcsa érzés fogott el, hirtelen, mintha összetörtem volna. Mélységes nagy hiányérzet fogott el. A fiúk gépe csak délután száll le. Azt mondták ne menjünk ki a reptérre. Nem tudom miért. Csak annyit tudok, hogy ha még egy percet is tovább kell várnom itt beleőrülök...

***

  Ahogy a délelőtt lassan haladt előre, annál jobban kezdtem idegeskedni. Itt vannak. Már leszállt a gépük. Mindjárt jönnek, benyitnak, és itt fognak előttünk állni... Ők. És Ő is köztük lesz. A félelem kezdett teljesen eluralkodni rajtam amikor kopogtak.

LOTTIE

  Kopogtak... Idegesen és szaggatottan vettem a levegőket. Majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset. És az ajtó, kinyílt. Nem tévedtünk. Ők voltak azok. Ott álltak teljes egészében az ajtóban. Sam, Cyr, Louis és Sawyer... Nyeltem egy nagyot, majd hirtelen Sawyer nyakába ugrottam... Úgy hiányzott. Amikor átöleltem újra éreztem az illatát.
-Úgy hiányoztál.-súgtam neki halkan könnyek közt.-Ugye most már itt maradsz?-kérdeztem kétségbe esetten.
-Te is nekem.-mondta és még jobban átölelt.-Hova mennék, sehova.-mondta és hallottam ahogy halkan elmosolyodik.Végül kimásztam az öleléséből és a többieket is megöleltem.
-Srácok, szeretnénk bemutatni nektek valakit. Legyetek neki hálásak, mert, ha ő nincs egészen biztos, hogy mi sem.-mondtam és magam elé húztam Crist.-Fiúk ő itt Cristina Ramone. De jobban szereti ha Crisnek hívják.-fejeztem be barátnőnk bemutatását, a többieknek.
-Nos, drágáim, van egy egész év amit körülbelül 76 nap alatt tudunk bepótolni.-mondta mosolyogva Cyr.
-Cyr... Büszke vagyok rád.-kezdte Flo elismerően.-Kimentél egy évre L.A-be és még számolni is megtanultál... Hihetetlen mikre nem képes az a város.-fejezte be és ekkor mindenkiből kitört a nevetés.
-Flo, mit szólnál, ha ma este elmennénk fújni egyet?-kérdezte Sam.
-Te most szívatsz...?-vágott vissza Flo és mindenki ledöbbent.-Egy kibaszott éve erre várok, hogy valaki ezt kérdezze meg.-mondta és láttam, ahogy szemében össze gyűlnek a könnyei.
-Hiányoztál kölyök!-mondta Sam majd magához húzta a lányt és szorosan átölelte. Flo nem mondott semmit, nem is kellett mindenki tudta mire gondol. Örültem, hogy itt vannak, velünk. És tudtam, hogy bármi is lesz felejthetetlen 76 napot fogunk eltölteni. Az biztos.

FLO

  

  Három órája mentünk el otthonról és csak firkáltunk, mindenhova. Imádtam ezt csinálni, felszabadító volt. Az, hogy Sam is ott volt velem, csak biztonságot adott. Miután, elfáradtunk elmentünk a kedvenc helyünkre. A régi, dohos Mary-Margaret ház még mindig ugyan úgy állt ott, mint legutóbb. ez volt a mi titkos helyünk. Soha senkinek nem mondtuk el, hogy hol van. Csak egy üresen és romosan álldogáló ház, de nekünk... valami más volt. Egymásnak háttal estünk össze a földre. És csak ültünk ott szótlanul, percekig. Nem mondtunk semmit, mert nem volt szükséges. Szavak nélkül is tudtuk, mit mond a másik.

-Hogy értette azt, Lottie, hogy ha Cris nem lenne, már ti sem?-kérdezte aggódó hangon.

-Mi az, csak nem aggódsz, mester?-kérdeztem vissza kicsit nevetgélve.

-Flora! Komolyan kérdezem... mond, hogy nem csináltatok semmi hülyeséget.-mondta végül és felém fordult. Én csak sóhajtottam, nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Azt, hogy Lottie egyszer öngyilkos kísérletet hajtott végre, hogy én elüttettem magam egy autóval, csak, hogy többé ne szenvedjek... Nem akartam neki fájdalmat okozni, de hazudni sem.

-Sam, tudod, milyen az amikor valakit, az oxigénnél is jobban kívánsz? De ő nincs itt. Nincs itt, és nem is lesz.-mondtam és elcsuklott a hangom. Éreztem ahogy a keze lassan megfogja az enyémet.-Elüttettem magam. Mert...-kezdtem volna de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert hangom újra elcsuklott, de ezúttal, a szemeimből is kicsordultak a könnyek.-Annyira egyedül voltam. Itt volt nekem Lottie, persze de nekem... Vannak dolgok amiket, csak te, vagy a többiek tudnak, Sam. És féltem, magányos voltam. Hiányoztál...-sírtam és a nyakába borultam. Ott voltunk, ketten egymásba borulva és csak sírtam, ő meg nem felelt. Tudta, hogy ilyenkor bármit mondana, csak megbánná. Nem üvöltötte le a fejemet azárt, mert megakartam magam ölni. Pedig tudtam, hogy legszívesebben ezt tenné, és persze, mint mindig most is magát okolta, hogy elment, és nem tudott megvédeni.

-Ssss...-próbált csitítani.-Hé, Flo. Itt vagyok, most már sehová nem megyek, ígérem!-fejezte végül be a mondatot és megcsókolt. A csókja... Talán ez hiányzott a világon a legjobban belőle. Tudtam, hogy most komolyan gondolja. Itt marad, velem.

~ Prolouge

LOTTIE

  Június 15. Egy éve erre a napra várok, de ezzel nem vagyok egyedül. Már csak 15 perc és elkezdődik az élet. A szabadság amiről minden gyerek/tinédzser szeptember óta álmodott. Ez a nyár mégis más lesz most. Nincsenek itt. Velünk. Az, hogy hiányoznak az nem kifejezés. Üres a suli folyosó, amióta elmentek. Azt mondták nyáron vissza jönnek, és, hogy ne merjünk addig bajba keveredni, mert ők nem lesznek itt, hogy kihúzzanak minket a csávából. Eltelt néhány hónap és Floval, már kezdtünk teljes depresszióba esni, mikor jött egy új lány az osztályba. Cris. A Mi kis manga lányunk. Mindenki elítélte és kicsúfolta a külseje miatt, ezért Floval úgy gondoltuk gyámságunk alá vesszük a szegénykét. Végül elválaszthatatlanok lettünk, mi hárman. Flo, Cris és én. Nem nagyon beszéltünk azóta róluk. Mind úgy gondoltuk, hogy várunk. És mi vártunk is. Semmi. Persze, persze beszélgettünk néha, de az nem olyan mintha mindennap itt lennének veled. No meg ők is el vannak foglalva, meg nekünk is sok dolgunk volt. És most június 15. van. Azt mondták nyárra itt lesznek...
  Ekkor azonban egy erő teljes csörgő hang törte meg az iskola feszült csendjét. Kiabálások, nevetések és ordítások hangzottak fel, minden teremből. Kicsöngettek. De ezúttal nem csak a napnak lett vége, hanem ennek az egésznek. A folyosók megteltek élettel, és pillanatokon belül hangzavar kerekedett az egész iskolában. Szememmel rögtön Flo és Cris után kutattam, és közben lassan araszoltam a szekrényem felé.
-Charlotte.-szólalt meg egy nem épp csengő hang mögöttem. Sajnos azonnal felismertem tulajdonosát. Cassidy állt mögöttem, az a lány akinek már csak a puszta jelenléte is idegesít.-Nos, gondolkoztam azon, hogy hogyan tölti egy magad fajta primitív lény a nyári szünetét. Vagy várj... Még mindig a szerelmeidet várod vissza? Nos, el kell, hogy keserítselek, nem hiszem, hogy bármikor is haza jönnének már.-mondta aztán egy laza vállrándítás közepette elment.
-Mit mondott?-kérdezte egy újabb hang mögöttem. Mikor megfordultam, Flo kétségbe esett arcát és Cris dühös fejét láttam magam előtt.
-Semmi különöst. Tudod csak a szokásost.-mondtam majd elnevettem magam. Elhatároztam, hogy ma akkor sem fogja elrontani a kedvem semmi, ha meghalok.
-Nos, elkezdődött a nyári szünet. Mit terezünk?-kérdezte egy hatalmas mosoly közepette Cris.
-Nem tudom Cris, még ne...-kezdte volna mondani Flo mikor meg zizzent telefonom. Lassan elő húztam  és feloldottam. Amikor elolvastam az SMS-t, könnyek szöktek szemembe, és Flora néztem.
-Haza jönnek. HAZA JÖNNEK FLORA! HAZA, VERO BEACH-RE, HOZZÁNK!-kiáltottam, és boldogan ugrottam a  nyakába.