~ Chapter Three

LOUIS

  Miután újra egyedül maradtam a nappaliban, kisétáltam a teraszra. A házból, mindig is gyönyörű volt a kilátás, és ahogy végig néztem a reggeli tengerparton a szemem majd hogy nem könnybe lábadt. Annyira hiányzott ez az egész hely, a reggelek, az esték, a tenger és a friss levegő is! És ekkor azt hittem a szemem káprázik. A távolban egy lány futott végig a parton, haja szoros copfba kötve és füléből pedig apró fülhallgatója lógott. Ismerős volt. Az arca, a teste, mindene. Miután jobban szemügyre vettem, a felismerés keserű, de mégis édes izét éreztem számban. Ő volt az. Kim. Egy éve volt. Egy éve, és még mindig ugyan azt az érzést váltja ki belőlem. Ekkor vettem csak észre, hogy megállt és felnézett. Egyenesen az én irányomba. Valószínűleg sok ember nem láttatta, hogy engem néz, de én tudtam, a nézése szinte lyukat égetett a szívembe. És én gyenge voltam, megfordultam, és elsétáltam. Megint.
  A teraszról befelé menet más sem járt az eszembe csak ő. Az agyam folyamatosan kattogott és egyszerűen, minden felfordult bennem. Tudtam, hogy hibáztam. De mégis mit tehettem volna... Ahogy ezen agyaltam, már a folyosó végéről hallottam, hogy csengettek. Lefagytam. Ő az? Tényleg észre vett? Nekem végem. Nem, nem tudnék a szemébe nézni. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban vert és tenyerem is sokkal jobban izzadt. Féltem, sőt rettegtem. Ekkor Lottie vágott be elém és nyitotta ki az ajtót nevetgélve. Most, vagy soha, gondoltam magamban, mikor kitárult az ajtó. Láttam, ahogy a többiek is lassan az ajtó köré gyűlnek, és azt is hallottam, ahogy Lottie hangjából lassan eltűnik a boldogság, és helyére undor költözik. Ekkor jöttem rá,  hogy nem Kim állt az ajtóba. Ó, nem, nagyon nem. A többiek leszámítva persze szegény Crist, -akinek, mint minden, ez is új helyzet volt- boldogan kiáltott fel és mosolyogva üdvözölték a jövevényt. Blair volt az... Az erő lassan visszaszállt lábaimba, és egy mosolyt varázsoltam arcom, közben pedig egy nagyot sóhajtva indultam el az ajtó felé, hogy én is üdvözöljem a lányt. Mikor odaértem, Blair már belépett a házba, és nevetve mesélte a srácoknak, az összes jó kis sztoriját, hogy mi történt vele, az eltelt egy évben.
-Ne... Ez komoly?-kérdezte épp az egyik történetre reagálva, hitetlen fejjel Flo.
-Ühüm, de olyan jó végre itthon lenni!-mondta végül édesen mosolyogva, mikor megpillantott engem és egy hatalmas ölelést adott.-Lou, annyira hiányoztál! El sem tudom mondani.-jelentette ki én pedig viszonoztam ölelését.
-Nekem is hiányoztál, Kalandor.-válaszoltam, miközben elengedtem őt.
-Szóval, én már nem is számítok?-kérdezte ekkor egy hang mögöttem, és rögtön felismertem, kihez tartozott. Sawyer.
-Édes Istenem...-suttogta a lány és zokogva a Sawyer karjaiba borult.-Hogy felejthettelek volna el téged Sawyer Hartman? Hát, hogy?-kérdezte miközben mélyen beszívta illatát. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Mind...
-B épp a partra igyekszünk nem jössz velünk?-kérdezte boldogan Cyr.
-Dehogy nem, induljunk!-kiáltotta, miközben levált Sawyerről és Cris vezetésével, mindenki a kocsik felé indult. Kivéve egy embert. Lottie nem ment. Ő csak állt ott. Tudtam, miért. Nem vagyok vak, és Lottie is pontosan jól tudta, hogy tudom. Felnézett rám, és megláttam kék szemeiben a könnyeket. Össze zárta szemeit, nem akarta, hogy lássam, ahogy össze törik. Mert ez történt. Eddig bírta, elfutott. Nem mertem utána menni. Hallottam, ahogy a kocsikat beindítják és elmennek. Ekkor egy mély levegőt vettem és elindultam megkeresni őt.

LOTTIE

  Ő volt az. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Hogy fájt-e? Az nem kifejezés. Az fájt a legjobban, hogy végig kellet néznem, újra... Ugyan azt kellett tennem, mint mindig... Csak mosolyogva végig nézni, mint a jó barátok. Louis rájött. Mindent tudott, vagy legalább is sejtett, de én nem akartam, hogy lássa, ahogy összetörök. Nem...nem szabadott megerősíteni abban, hogy mit érzek. Ez csak rám tartozott. De megtörtem, gyenge voltam, mint mindig. És most ugyan ott vagyunk, ahol abba hagytuk. Blair és Sawyer a tenger parton nevetgél és mindenki Isteníti őt, engem meg elfelejtenek. A konyháig bírtam, ott aztán nem tudtam tovább magamba tartani és a pult hátának dőlve, össze rogytam zokogva. Annyi éven keresztül kellet végig néznem ahogy egymásba borulva szerelmesen néznek egymásra, és most, vissza jött pont a legjobbkor. Nem volt hülye lány, tudta, hogy mikor kell beállítani, vagyis a legjobbkor, így tud nekem majd igazán fájdalmat okozni. Sosem szeretett, de a többiek imádták őt és ez az érzés kölcsönös volt. Mindenki hülyének és elvetemültnek tartott, hogy nem szeretem őt. De nem tudták az okát, a miérteket senki nem tudta. Még Flo se... Ekkor valaki lassan felemelt. Éreztem, ahogy a kezein megfeszülnek az izmok, miközben karjaiba emel. Louis volt. Nem szólt egy szót se, én se beszéltem. Szavak nélkül is értettük egymást. Ekkor már teljesen kész voltam, és kiadtam mindent magamból, mert zokogva Lou nyakába borultam. Még mindig nem mondott semmi, csak sírtam és sírtam. Újra kislány lettem, 13 éves. Louis letett a kanapéra és az ölébe fektette fejemet. 

-Tudom. Ne félj, nem kell semmit sem titkolnod, csak sírj. Én itt vagyok.-mondta nyugtatót hangon.

-Dehogy tudod... Lou semmit nem tudsz!-fakadtam ki.-Hogy tudnád, mégis, hogy 13 éves korom óta szinte minden este bőgve alszok el azt képzelve, hogy ő ott van mellettem. De soha nem volt. Ha Blair ott volt én el lettem felejtve. Én lettem a legkisebb.  Nem tudod, hogy mit éreztem az elmúlt egy éveben amíg ti nem voltatok itt. Amikor kijött egy collab-ja vele. Az érzés, hogy Ő ott lehetett vele, mint mindig, és nevettek... együtt. Te meg legfeljebb szombat esténként nézhetted a szerencsétlen fejét és beszélhettél vele 4 percre. Abban a tudatban élve, hogy te sosem leszel neki elég jó. Sosem leszel olyan, mint a másik... Louis nem tudsz te semmit.-sírtam végül megint.

-Nem vagyok vak Lottie! Kicsi lány, mindent látok. Tudom, hogy milyen ez az érzés. De hidd el, Sawyer törődik veled...

-Persze ezért van most a tengerparton és fürdik Blairrel, hát, hogy ne.-mondtam és elegem lett, felálltam.-Nem vagyok kicsi Louis. Tudok magamra vigyázni, egy évig magamra hagytatok. Egy évről semmit nem tudtok... Sawyer itt hagyott, és így akarod bemesélni nekem, hogy törődik velem?-kérdezte végül ám ekkor rájöttem, hogy már nem csak Lou volt előttem. A srácok mind engem néztek, Blair valószínűleg már haza mehetett, ugyan is nem láttam köztük. Mindenki, engem nézett, nem tudtam mennyit hallottak a kis monológomból, de már így is elszégyelltem magam. És szemeimből újból könnyek csordultak, és elfutottam... megint.

~ Chapter Two

CRIS

  Reggel a madarak hangos csicsergésére keltem, és a nap sugaraira, amik besütöttek az ablakomon. Lassan kászálódtam ki az ágyból és felhúztam hideg lábamra a papucsom. Fáradtan és lehetőleg halkan baktattam ki a szobából, arra ügyelve, hogy a többieket lehetőleg ne ébresszem fel. Amikor ki értem a konyhába, egy boldogan, feltűnően mosolygó Lottieval találtam szemben magam.
-Jó reggelt!-köszöntem rá rekedtes hangon.
-Neked is. Na, mesélj mi volt tegnap este, hogy tetszettek a fiúk? Jaj, édes istenem, hülye kérdé, Cyrrel beszélgettél. Akkor máshogy kell feltennem a kérdést, ugye nem nem szívta le teljesen az agyad,-mondta, majd mindketten elnevettük magunkat.-De, a viccet félre téve, mi volt?
-Jézusom, Lottie, ennyi kérdést még életembe nem kaptam egyszerre. Nyugi, szerencsére nem voltam egyedül, Louis is ott volt.-mondtam nevetve.-Amúgy, nagyon kedvesek voltak, bakker, hallod Lou ilyen sok helyen volt már, nem is meséltetek róluk soha! Ezért mérges vagyok, ugye tudod...-fordítottam egy kicsit komolyabbra a szót.-Miért nem említettétek őket soha, és azt, hogy, szóval...mondhatjuk úgy, hogy "híresek".?
-Nézd, Cris. Ne értsd félre, tudom, hogy mérges vagy ránk meg minden, de próbáld végig gondolni, a mi szemszögünkből...-mondta és eközben, mind végig a padlót bámulta.-Nem akartunk erről beszélni, mert csak jobban fájt volna, így is pontosan jól tudod, mik történtek... Láttad, azt a fiút, akit tegnap este Flo olyan szorosan ölelt?-kérdezte halvány mosoly közepette.
-Igen, erről is kérdezi szerettem volna, hogy...-mondtam, de gyorsan közbeszakított kuncogva
-Jaj, dehogy is, nincsenek együtt, csak... szóval tudod köztük, már történelem van, azt hiszem.-mondta és láttam, ahogy a távolba mosolyog.
-Vagyis?-kérdeztem, kicsit feszengve, mert tudtam, hogy hülyén jön ki csak, hát Flo mindig is olyan titokzatos volt, félre értés ne essen imádom csak, tudom, hogy vannak olyan dolgok amiket jobb ha Lottie mond el.
-Sam, mindig is megvédte Flot, és tudod, ők ketten, valahogy rokon lelkek. Együtt nőttek fel, nem csak ők, hanem mi mind. És igazából, ezért is hallgattunk róluk előtted, annyira, mert nehéz volt elfogadni, hogy ők már nincsenek, azt hiszem egy új fejezetet akartunk nyitni az életünkben... És igazán boldog lehetsz, mert mielőtt megismertünk romokban hevertünk, szóval, azt hiszem te vagy a mi megmentőnk.-mondta majd elnevette magát, és én is belemosolyodtam. Nagyon szerettem őket, és ők is elfogadtak engem, tényleg eléggé összenőttünk ebben az egy évben.
-Tudom, úgy, hogy jöttök is nekem eggyel, vagy ezerrel.-ugrattam őt nevetve.
-Hát, hogyne de előtte, elugornál a boltba, nekem van még egy kis dolgom és semmi nincsen itthon.-mondta egy fülig érő vigyorral megspékelve.-Jaj, ne már! Nincs is olyan messze, csak pár sarok, gyalog is mehetsz nyugodtan.-tette, hozzá miután látta, hogy nem épp tetszik az ötlet.
-Jó....-törődtem bele, majd kaptam egy hatalmas nagy ölelést tőle és elviharzott.

FLO

  Fáradtan nyitottam ki a szemem. nem tudtam még felkelni, a tegnap este jutott az eszembe, és megijedtem. Lassan fordultam oldalra, és egy gombóc keletkezett a torkomban, nem volt ott. Bele haraptam a szám szélébe és újra a hátamra gördültem. A plafont bámulva elgondolkoztam. Mi van akkor, ha az egészet csak képzeltem, és nincsen itt senki. A kétségek átvették a hatalmat a fejemben és hirtelen fájdalom nyilat a lábamba. Mikor rávettem magam, hogy kimásszak az ágyból, rájöttem, hogy a bokámon egy hatalmas nagy heg tátong. Így már teljesen érthető volt a fájdalom, már csak egy dolgot kéne kiderítenem, hogy, hogy a fenébe került oda. Remegő kézzel léptem ki a szobám ajtaján, és félve haladtam előre a konyha és a nappali felé. túl nagy a csend, gondoltam magamba. Ekkor megérkeztem a nappaliba, ahol Louis terpeszkedett a kanapén. Hirtelen, a megnyugvás járta át a testem minden porcikáját, és a bokámban lévő égtelen fájdalom ellenére is nagy mosoly ült ki az arcomra.

-Istenem, végre egy élő ember, már kezdtem azt hinni, hogy a zombik mindenkit megettek.-ugrott fel Lou a kanapéról és szorosan átölelt.

-Igen, tudom én is arra ébredtem tulajdon képen, hogy túlon-túl nagy a csend.-mondtam nevetve, ahogy szét váltunk.-Amúgy merre vannak?

-Mindenkire kíváncsi vagy, vagy esetleg csak egy valakire...?-kérdezte egy kis huncut mosoly kíséretében.

-Louis Cole, a barátaimról beszélünk, persze, hogy mindenkire... vagyis, öm, többnyire.-mondtam, kicsit elharapva a mondat végét, és éreztem ahogy belepirulok.

Louis felnevetett.-Na, ugye, hogy ugye...

-Szóval, mit tudsz?-kérdeztem.

-Azon, kívül, hogy együtt vagytok, a többiekről semmit.-megfagyott a vér az ereimben. Hogy mondta? És egyáltalán honnan tudja? Sam, elmondta neki? Tudja ezeket még valaki? Édes istenem, ha Lottie rájön, hogy neki nem szóltam erről, azt hiszem elve fog kibelezni...

-Nem hiszem, hogy Lottie ilyesmire vetemedne.-mondta nevetve.

-Ezt hangosan mondtam ki?-sápadtam el teljesen, mire ő bólintott.

-És megynugodhatsz, Flo, rajtam kívül senki nem tudja. És nem nem Sam mondta el.-mondta higgadtan.

-Ugye nem volt ennyire nyilván való?-kérdeztem rémülten.

-Csak nekem. Már akkor rájöttem, hogy együtt vagytok, mikor megölelted őt. Annyira kapaszkodtál belé mintha el sem akarnád engedni. De ez még annyira nem is volt szembe tűnő, inkább Sam volt, árulkodóbb. Amikor titokban egy puszit nyomott a válladra.-mondta én meg bele pirultam.

-De ugye a többiek,nem vették észre, és titokban tartod?-kérdeztem újból, kicsit idegesen.

-Úgy ismersz mint aki elmondaná?-tette fel költőien a kérdést.-És nem hiszem, hogy bárki másnak is feltűnt volna, Sam elég jól csinálta, akkor döbbentem rá amikor, este nem a szobánkban aludt. Amúgy meg, kijött volna még rá, Cyr aki leginkább azzal foglalkozott, hogy felkeltse Cris figyelmét, vagy Lotti aki legszívesebben, Sawyer karjaiban aludt volna el, esetleg szegény Cris akinek ez az egész helyzet kínosan új volt. Nem, nem hiszem, és szerintem még Sawyer is azzal volt elfoglalva, hogy nehogy ott azonnal smárolja le Lottiet. Ilyen apró kis mozzanatra csak egy igazi magányos farkas jöhet rá.-közölte teóriáját velem röhögve.

-Nos ebben egészen biztos vagyok, de nem hiszem, hogy a srácoknak ez járt az agyukban, tegnap este.-válaszoltam én is röhögve.

-Persze, hogy nem, de azt akartam, hogy nevess. Amúgy meg hozzá kell tennem Cyrnek nincs is agya, szóval ő egy nehezebb eset.-közölte, hétköznapi egyszerűséggel, és megint felnevettünk.-Talán, csak a kicsi Lottienak... Így is csoda, hogy eddig kibírta.

-És nem is tudod, hogy mik történtek, amikről te még nem tudsz...-mondtam elgondolkodva.

-Büszke lehetsz magadra, ugye tudod? Sawyer is nagyon hálás, hogy nem hagytad magára, és megvédted.-mondta komolya, és én egy mosollyal viszonoztam.

-Nem kellet sokat csinálnom, nem olyan gyenge ám! De most megyek, gyorsan magamra kapok valamit.-mondtam aztán szépen lassan vissza ballagtam a szobámba.

  Ahogy benyitottam a szobámba, kibújtam az elnyűtt hatalmas pólóból, amit hálóing gyanánt használtam. És magamra kaptam egy melltartót.

-Annyira nem kell sietned azzal az öltözködéssel, nekem megfelelsz....bárhogy.-hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

-Perverz.-válaszoltam, halkan nevetve, és ő is lenevette magát.

CRIS

  Hát persze, csak néhány sarok, akár gyalog is elmehetsz. Zsörtölődtem magamba, az utcán, két hatalmas szatyorral a kezemben. Egy fontos tényt megjegyeztem, ha Lottie azt mondja, hogy nincs messze, messze van. Ekkor suhant el mellettem, majdnem fellökve engem egy srác a gördeszkáján. 

-Hé, igazán figyelhetnél!-kiáltottam utána, és ekkor felismertem a srácot. Cyr.

-Oh, hidd el, figyeltem én.-közölte velem, röhögve, miközben vissza sétált hozzám, és elvette az egyik szatyrot.

-Nem kértem, hogy segíts, ugye tudod,-kérdeztem, tőle egy grimasz kíséretében.

-Ja, hogy ne.-válaszolta a fejét ingatva és sármosan mosolyogva.-Én sem kértem, hogy minden csaj szeressen belém, lássuk be, az élet kegyetlen.-hát et nem hiszem el. Hogy lehet ez az ember ennyire... egoista. Gondoltam magamban miközben, kínomban kénytelen voltam elnevetni magam.
-Már értem, hogy a lányok, miért nem említettek titeket.-mondtam, kicsit mérgesen.
-Jaj, már, ne légy mérges, a légynek sem ártanék, arról meg, hogy nagy az egóm, nem tehetek, tudod ez isten adta dolog.mondta kis kutya szemekkel, lenézve rám, mert persze, hogy vagy egy fejjel magasabb volt nálam.-Tudod, gondolom, azt hiszed, hogy egy arrogáns és csak magával törődő ember vagyok, pedig nem.
-Hát, tudod eddig nem volt nehéz ezt hinni, már csak a viselkedésedből, kiindulva.-tettem hozzá, még mindig mérgesen.
-Akkor azt hiszem, van rá 76 napom, hogy megmutassam, hogy rosszul gondolod. Pontosan, most már csak 75.-mondta azzal mosolyogva belépett a házba ahová idő közben megérkeztünk.
-Ezt most nem értem.-kiáltottam utána.
-Semmi baj, majd egyszer elmondom!-és azt hiszem ettől a mondattól, kezdve tudtam, hogy belé szerettem.

"Halihó mindenki aki olvassa ezt a blogot, gyorsa elszeretném mondani, hogy ne ijedjetek meg ha esetleg valami nem tiszta, mert tulajdon képen ezt is szeretném elérni. ;) És higgyétek el minden kifog világosodni, 76 nap múlva, ahogy Cyr mondaná....:D de komolyra fordítva a szót, kövessétek figyelemmel a részeket és mindent megfogtok érteni majd idővel. Addig is remélem tetszik és komiztok majd! <3 Nóri xxx"